• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Vénüléskori fortélyok - Szilágyi János munkáról, szakmáról, anyagiakról, egészségről, barátokról, szexről és halálról

Szerző: Szücs Gábor
JELENTŐS HÍRLAPI SZENZÁCIÓT kavart a közelmúltban Szilágyi János tévés interjúja, miszerint nem nagyon van mit csinálnia, unatkozik. „Legyen valami elfoglaltságom, mondjuk elmenni Juli nénihez, levinni a kutyáját sétálni.” Miután évtizedes barátságunk okán tudom, hogy igazából nem nagy barátja a négylábúaknak, gondoltam, megkérdem: tényleg ekkora a baj?

Szilágyi János - A fotó forrása: SZIKO

Ugye, nem kell bemutatnom Szilágyi Jánost? Ő az egykori rádió és az egykori tévé – tényleg, mije is? Ma azt mondanánk, hogy fenegyereke, de az ehhez tapadó jelzők – frankó, csúcs, trendi – igazából nem illenének rá. A vagány – az sokkal inkább.

Mert a vagány az vakmerő, bátor, de kedves, kicsit pimasz, sármos figura, olyan, mint a Szilágyival egyidős Alain Delon. Vagyis Szilágyi János az egykori rádió és az egykori tévé máig leghíresebb vagánya – és maradjunk ennyiben.

– Rátérve az ominózus tévés interjúdra, tudod, milyen címekkel írtak rólad a bulvárlapok? „Szilágyi János megrázó vallomása: belátható közelségben van a halál”; „Szilágyi János a halálra készül?” Miközben te csak a Juli néni-féle nem létező kutyasétáltatásról elmélkedtél…

– Jó, hát azért szó volt abban az öregedésről – nyolcvanegy éves lettem –, meg arról, hogy talán már fölösleges évekre előre terveznem, mert a vég, bármennyire is nem tetszik, belátható közelségbe került.

– Azért vagyunk ezzel így még néhányan… Tulajdonképpen életmódtanácsért jöttem hozzád, mert a mi olvasóink túlnyomó többsége, hozzád hasonlóan, élvezi az idős kor örömeit. (Amiről persze csakis Kellér Dezső mondása jut eszembe: Öregkori örömök? Csak egyet mondjon legalább…) És ugyan azt is tudom, hogy a te helyzeted finoman szólva sem mondható tipikus nyugdíjas létnek, de azért sokakat érdekelhet, hogy akkor mégis mi lesz Juliska néni kutyájával? Tehát kezdjük akkor az elfoglaltsággal.


MUNKA

– Mikor dolgoztál legutóbb újságíróként?

– Talán két éve. Akkoriban nagyinterjúkat készítettem különféle jeles magazinoknak; nem erősségem a szerénység, maradjunk annyiban: baromi jó interjúkat írtam. Aztán valahogy ez elkopott, a lapok elszegényedtek, pedig a gázsi nemcsak pénzt jelent, hanem megbecsülést is. Akkor inkább ingyen – gondoltam, de azért ez is olyan Juli néni-projekt lett volna…

– Ha jól számolom, eddig öt könyved jelent meg. Ha unatkozol, miért nem írod meg a hatodikat?

– Azt hiszem, leginkább azért, mert lusta vagyok. Egy lusta disznó  Pedig volna egy ragyogó témám, a címe is megvan: A vénülés fortélya. Hogyan viselkedik a tested, hogyan változik a magatartásod a múló évekkel – na, ez nagyon érdekel. Gondold el, a kétnapos gyerek a második napján már kétszer annyit élt, mint az elsőn… Szóval ez nagyon inspirált, és mivel tudom, hogy lusta vagyok, elmondtam mindenkinek az ötletemet, hátha így kikényszeríti majd valaki belőlem. De gyanítom, a vénülés fortélya már az én titkom marad… Most megint volna egy lehetőség: valaki, egy ismert ember szeretné megírni az élettörténetét. El is kezdte, de rájött, hogy életművéhez képest írásának színvonala sehogy sem passzol. Megkérdezte, segítenék-e. Kedvelem az illetőt, ebből akár még lehet is valami.


SZAKMA

– Próbálom rávenni magam, hogy ne nosztalgiázzak és ne leprázzak. Más lett a világ, más az olvasó, a hallgató, a néző. Néha azt hiszem, hogy arra, amit mi csináltunk, mára talán nincs is szükség. Mindent visz az új generáció gyorsasága, lendülete, és persze a felületessége, a durvasága. Valószínűleg már te is le tudod írni a lapodban, hogy például szar helyzet. Na, ilyesmit az én időmben nem lehetett kimondani.

– Azért emlékeztetnélek egy híres esetre, amikor a Kossuth rádió egykori bemondója egy lényegesen cifrábbat is eleresztett…

– Az remek történet! Az egész egy képtelen fogadásból indult, mert miközben egyáltalán nem lehetett semmilyen megbotránkoztató szót elejteni, a fogadás tétje a ló legnemesebb alkatrésze volt. Bele meri-e mondani ezt valaki az éterbe? És akkor az egyik hírolvasó, a délutáni hírek közt egyszerűen bemondta, hogy mit tudom én: Ma délután a Dunai Ló…@sz Vasműben felavatták a nemtudommit. És semmi sem történt. Vagy nem hallották, vagy nem hitték el, hogy azt hallják, amit hallottak…

– Viszont mára megszűnt a sorok közé írás, olvasás.

– Mondok egy furcsát: mert utáltuk a szocializmust, boldogan írtunk a sorok közé. Remek dolog volt átverni azokat, akiket kellett, remek dolog volt élő adásban kivenni Korom elvtárs (igazságügy-miniszter) kezéből az előre megírt válaszait, így kényszerítve hebegő, de élő beszédre. Igen, ma azt írsz, amit akarsz meg amit a tulajdonosod megenged… Ugye, nem baj, ha én azért örülök, hogy a múlt század második felében voltam, aki lettem?


ANYAGIAK

– Ebben valószínűleg jobban állok, mint nyugdíjas társaim: szép helyen lakom, minden hónapban ki tudom fizetni a számláimat. Mindez köszönhető néhány nagyon jó évtizednek, amikor szinte le sem jöttem a képernyőről, illetve folyamatosan rádióztam, hakniztam. Most azonban egyre kevesebb friss pénz érkezik, mi is, mint annyian mások, a megtakarításainkból élünk. Még néhány éve is, ha megkérded: hova utazom ősszel, akkor azt mondom: a spanyolországi Marbellára.

– Hova utazol idén ősszel, Jánoskám?

– Hévízre. Kúrálni magam…


EGÉSZSÉG

– Akkor itt az idő megkérdeznem: hogy szolgál a kedves egészséged?

– Van nekem egy specialitásom: egész jól nézek ki. Legutóbb valamilyen adategyeztetésen viccből vagy 15 évet letagadtam, az illető szeme se rebbent. Ez egy szerencse, semmi több. Persze engem is foglalkoztat a testem változása. Tudom, hogy az enyém, de néha rá se ismerek… Például a lábamra. A valaha délceg támaszom mintha nem is tartozna hozzám. Régen simán átúsztam a Balatont, ma meg se próbálnám. Aztán a felejtés. Nevek, arcok, szavak, kódok – egyre több a kis papír, amire igyekszem mindent feljegyezni, hogy aztán elfelejtsem, hol is van az a papír…


BARÁTOK

– Fogynak. Nem nyitsz ki újságot, hogy valaki ismerős, barát neve ne szerepelne fekete keretben. A barátságba energiát kell fektetni, nekem szerencsém van: a feleségem, Györgyi ebben elképesztően jó. Ha valaki beteg lesz, azonnal nekiáll fasírtot sütni, és viszi a kórházba. Én ebben gyenge vagyok, miközben pontosan tudom, ezzel csak magammal cseszek ki.

– Ha megengeded, mesélek valamit. Néhány hete temettük el a 49 éves Ákos unokaöcsémet. Odajött vagy harminc, vele egykorú pasi, a barátai. Ákos szklerózis multiplexben halt meg, az utolsó hat évben ágyban, tolószékben élt. És a barátai egymást váltva laktak nála, hogy etessék, hogy tisztába tegyék, fürdessék. Nem szégyellem, elsírtam magam láttukon, és arra gondoltam, nekem nem harminc, de három ilyen barátom sem maradt.

– Ha ez a tét, hát nekem sincs ilyen, egy sem… Viszont, ami tán enyhítő körülmény, hogy a korábbi zárkózottságom mára enyhült. Magam is meglepődök magamon, hogy megszólítok ismeretlen embereket, utcán, közértben. És nem állom meg, ha látok egy babakocsit toló fiatal anyukát, hogy ne mondjam meg a babájának: csinos az anyukád…


SZEX

– Rátértünk a főcsapásra: ki ne hagyjuk a felsorolásból a szexet, hiszen soha nem titkoltad rajongásodat a női nem iránt, amit hivatalosan három házassággal is dokumentálhatsz, nem beszélve a nem hivatalosakról…

– Volt nekem egy barátom, aki felcsípett egy nála jó negyvennel fiatalabb lányt. Remekül indult a program, már vetkőztek, amikor a lány megkérdezte: mennyi idős vagy? A pasi az igazat mondta: 62. És abban a pillanatban megfagyott a levegő, a csajon látszott, hogy egy múmiával kell ágyba bújnia. Azóta – mondja a barátom – az ilyen kérdésekre azt válaszolom: elmúltam ötven… Ami engem illet, a kor megoldotta ezt a problémát is, szép lassan már nem hiányzik, pedig emlékeim szerint egész jó szórakozás volt… Királyhegyi Pál, a remek humorista jut eszembe, aki a Fészek Klubban saját asztallal rendelkezett, ahová megtiszteltetés volt odaülni, s aki odafért, dőlt a nevetéstől. Pali öreg korára is imádta a fiatal lányokat, akiknek így udvarolt: Aranyoskám, gyere fel hozzám, élvezni nem biztos, hogy majd élvezed, de sokat fogunk röhögni. Hát, valahogy így…


HALÁL

– Akkor legyünk mi is egy kicsit bulvár: „Szilágyi János a halálra készül?”

– Fura, hogy miközben nem félek, azért tudom, meg fogok ijedni. Gondolok az elmúlásra. Igazság szerint azt jobban el tudom képzelni, hogy az egész világnak lesz hirtelen vége, mint azt, hogy én meghalok, és az 5-ös busz ugyanúgy jár majd tovább, mint addig. Csináljak programot jövő nyárra? Irigylem azokat, akiknek ez nem is kérdés. Például Makk Karcsit, a nemrégiben elhunyt filmrendezőt csodáltam, aki halála előtt, 92 évesen is rendületlenül hitt abban, hogy még filmet fog forgatni.

*

– Hagytunk ki valamit?

– A feltámadást. Na, azt kihagytuk…